7. fejezet

Sziasztok! :) Ma megint gonosz voltam Soyával, bővebb 'információ' a fejezet végén megtekinthető. Egyébként ezt most találtam ki, nem volt tervben. Fura fantáziám van. Na mindegy. Egyébként a közepén hagytam abba, folytatás a következő részben. 3:)

Egyébként észrevettétek már, hogy milyen jól el lehet szórakozni az emotikonokkal? :D

Ez például bajuszos (döntsd balra a fejed): :3)

Ez pedig egy rózsa: @}~~~

Síneken sétáló mexikói: ====O=====

Síneken sétáló, öngyilkos mexikói: =[]-[]-[]~D=O==

Na befejeztem,  jó olvasást! :D:D

Hétfő reggel komótosan lenyomtam az ébresztőórámat, ami már hajnali hatkor ki akart ugrasztani az ágyból. Öt perc múlva megint elkezdett csörögni, amikor is megfogtam, eszelős tekintettel és elfeküdt hajjal a padló fölé emeltem, és amikor éppen lendítettem volna a karom, hogy most akkor béke poraidra, hagyjál engem aludni, benyitott Nora.

Szerencsétlen kishúgom, szerintem abban a pillanatban sokkot kapott, mert csaknem akkora szemekkel csukta vissza az ajtómat, mint az öklöm. Jó hétfő reggelt kívánok minden egyes diáktársamnak!

A suliban még épphogy beestem első órára. Teljesen nyugodtan ültem le a helyemre; lógás hiányzás után mindig egyfajta büszkeségérzet kavarog bennem, olyan "na, ki a szerencsés, mi?"-féle. Nem tudom, ez mennyire természetes.

A becsengetés még inkább lelombozott mindenkit, többen a matekfüzetet kezdték el lapozgatni, valaki a könyvet, de még Melody is idegesen fészkelődött a helyén, pedig ő alapjában véve elég nyugodt típus. Aztán jött a hidegzuhany.

- Remélem, mindenki alaposan felkészült az ismétlő dolgozatra - lépett be a matektanár. Hogy micsodára? - Mint tudjátok, két jegyet fogtok kapni, az egyiket a számolásos, a másikat a geometriai részére. Nathaniel, segíts ezeket kiosztani!

Amíg Nath sietve szétosztotta a kis dolgozatfüzeteket, felháborodottan Melodyhoz fordultam.

- Miért nem szóltál a dogáról? - sziszegtem, eléggé mérgesen. Azért mégiscsak két nagyjegyről volt szó, így év elején.

- A kisasszony nem beszél, ugye? - rikácsolta a tanár. Lesütöttem a szememet, és inkább elővettem egy tollat.

A doga irtó nehéz volt, elvégre az egész tavalyi év anyagáról szólt, plusz még az általános iskolás anyagokból is voltak feladatok. De még olyat is láttam benne, amit mi egyáltalán nem vettünk, mert nem jutottunk el odáig. Bezzeg amiből jó vagyok, abból egy sem szerepelt a feladatok között!

Szünetben Melodyt lekísértem a büfébe. A sorban aztán kérdőre vontam.

- Bocsi, elfelejtettem, meg rengeteget tanultam mára. De azt hittem, Rosa elmondta neked.

- Nem, ő sem mondta egy szóval sem. De amúgy mindig ilyen szigorú?

- Igen. Az egész suli fél tőlem, még Castiel is, csak ő nem vallja be. Azt mondják, egyszer megbuktatott valakit csak azért, mert párszor felidegesítette. Érdekes, a fiú általánosban kitűnő volt matekból.

Erre csak felvontam a szemöldökömet. Azért annyira nem lehet szigorú egy tanár, hogy ellenszenvből buktasson meg valakit... Mindenesetre ő az egyik igazgatóhelyettes - mint később megtudtam -, és Mrs. Michackinak hívják. Örülök, hogy a nevét már legalább tudom.
- Mégis ki ilyen abnormális, hogy hétfőn első órában matekot tartson? - ért oda hozzánk Rosa, és nagyon idegesnek tűnt. Kezdtem úgy érezni, mintha csak a felvételiről jöttem volna ki. Mindenkiről folyt a víz. De tényleg.
Mikor végre sorra kerültünk, kértünk két perecet Melodynak és nekem, egy pizzás csigát Rosának, végül mindhármunknak palackos ice teát. Szerzeményeinkkel a terembe siettünk, majd gyorsan a padba dugtuk őket. A lányok szerint még a föcitanár is elalszik a saját óráján. Ilyenkor a legjobb enni, "föcis" napokon erre nem pazarolják a szünetet. Ami a legérdekesebb, hogy minden osztály ezt csinálja és még sosem vette észre.
- Te amúgy láttad a suliújságot? Peggy szerkeszti - kérdezte tőlem Rosa, de már nem tudtam válaszolni a becsengetés miatt.
Mrs. Handel-Wichy öt teljes percet késett. Alexy és még pár fiú alufólialabdákkal dobálta egymást, és az sem zavarta őket, hogy a tanárnő egy erőteljes "Jó napottal" köszönt. Egy öreg, testes nő volt, szerencsére természetes fekete hajjal.
Végül nagy nehezen elkezdődött az óra. Egy ásítás után közölte, hogy következő órán ismétlő dolgozatot írunk, erre gyakorlunk ma. Körbenéztem és elmosolyodtam, ugyanis a harminc fős osztályból négyen figyeltünk (Nathaniel, Melody, Lysander és én), egy csomóan valamit rágcsáltak vagy ittak, 6-an csukott szemmel, 3-an pedig nyitott szemmel aludtak, a maradék meg talált magának egyéb elfoglaltságot. Én mégis inkább figyeltem, hisz szeretem a föcit. Bármilyen furcsának is tűnik, az egyik kedvenc tantárgyam.

Föci után kémia következett, amit a laborban tartottak, ezért le kellett cammognunk az alagsorba. Mivel nem mehettünk be a terembe, a kikészített padokra és a lépcsőre ültünk. Én sikeresen kifogtam egy olyan helyet, ahol egy, még kissé ragacsos rágó volt. És nem mellesleg eleinte nem vettem észre.
- Soya, egy rágó van a seggeden - sziszegte Rosa, amikor a tanár érkezése után felálltam.
- Nem mondod komolyan - kaptam az említett helyre, és éppen belenyúltam a ragacsos izébe. Ajjaj.
Hátsó fertályomat a táskámmal takargatva léptem be a terembe, előttem Melody, mögöttem Rosalya. Nem akartam nekiállni lekaparni azt a ragacsot, hisz már becsengettek és a tanár szólna miatta. Úgy gondoltam, órán úgysem látja senki, mert ugye rajta ülök, és amikor fel kell állni, a táskám tökéletesen elfedi, amíg a el nem jutok a mosdóba. Nos, erre szoktam mondani, hogy ezt aztán jól elterveztem...
Az óra közepe felé Mr. Dowann, a kémiatanár felszólított, hogy írjak fel a táblára valami égési egyenletet.
Ez az én formám... Bár, ez is elég jól sült el, csak nem értem, miért éppen ő mentett meg egy oltári kínos beégéstől.

6. fejezet

Üdv! :) Van egy rossz hírem: nem haltam meg. Élek és virulok, csak totális ihlet- és ötlethiánnyal, ezért is hoztam olyan későn ezt a részt. Remélem, többet ez nem fog előfordulni, ezért bocsánatot is kérek.

Nos, csak még annyit, hogy csináltam chatet az oldalsávba. Talán oda több üzenetet kapok, és oda mehetnek a linkcserék is. ;)

Jó olvasást! ^^"

Amíg Leigh és Lysander a ruhaügyeiket intézték, Rosával körülnéztünk az üzletben. Bevallom, nem szimpatikus nekem ez a viktoriánus hecc, de ezek a ruhák egyszerűen fantasztikusak! Sugárzik belőlük a kifinomult elegancia, még a legminibb koktélruhából is. Alig tudtam megállni anélkül, hogy meg ne érintsem valamennyit.

- Lányok - jött oda hozzánk ismét Leigh. - Most el kell mennem, tudnátok tartani egy kicsit a frontot? Húsz perc, ígérem.

- Persze, nem lesz semmi probléma - vágta rá Rosa, mintha már ezerszer csinált volna ilyet. Én csak pislogtam mert elvégre egy egész üzletet bíznak ránk, két tizenhat éves lányra.
- Köszönöm - rohant el Leigh az öccsével együtt. Rosa meg... beállt a pultba.
- Mit csinálsz? - sziszegtem, mikor beálltam mellé.
- Nyugi, nem egyszer csináltam már. Mindig besegítek Leighnek, ha kell.
Amint ezt kimondta, már lépett is hozzá egy vásárló, aki teljesen természetesnek vette, hogy egy tizenhat a pult mögött áll; gondolom, már látott hasonlót. Vagy éppen őt. Mindegy.
- Gyere már! - unszolt a barátnőm, mire kénytelen voltam megadni magam. Beálltam a pultba.
- És legalább fizut kapunk? - tettem karba a kezemet hisztisen, de Rosa tudomást sem vett rólam, mosolyogva adta oda a visszajárót a hölgynek.
- Ha jön valaki fizetni, ne felejtsd el lehúzni a vonalkódot! - utasított, és mire felfogtam, mi van, már egy idős hölgynek tette fel a "Segíthetek?" kérdést. Nagyszerű!

Mikor az első ember odajött hozzám, egy életre megbántam, hogy aznap elindultam otthonról. A vonalkódot még csak-csak lehúztam, de a nő bankkártyával akart fizetni, és azzal már meggyűlt a bajom. Mostanában nem sűrűn láttam valakit bankkártyával vásárolni, szóval teljesen kiment a fejemből ennek a menete. Valahogyan mégis megoldottam, persze a nő is segített egy picit, de szó szerint folyt rólam a víz az irtózatos beégéstől és a küzdelemtől. A második vásárló már készpénzzel fizetett. Az már könnyebben ment.
Leighék szerencsére hamar visszaértek. A két szerelmes csókkal köszöntötte egymást, ami annyira meghittre sikeredett, hogy elolvadtam volna tőle, ha nem jön oda reklamálni egy legalább kilencven éves idős nő. Félre ne értsetek, nincs semmi bajom a fogatlan, görnyedt, botos nénikkel, csak kissé... hogy is mondjam... Legalább hatszor kellett mondanom, hogy "elnézést, nem értem, mi a problémája, megismételné, kérem?!".
- Hagyd, majd én - lépett hozzám Lysander. Megkérdezte ő is, mit szeretne a néni, hihetetlen módon azonnal felfogta, mi a helyzet és meg is oldotta a problémát.
- Kösz - nyögtem ki valami értelmes szót végül. Komolyan, abban a pillanatban azt hittem, hogy valami ufó vagy nem tudom. Mindenesetre mielőtt válaszolhatott volna valamit, Rosa odaugrott hozzám.
- Lányok, köszönöm szépen a segítséget, igazán rendes tőletek - lépett oda Leigh is, egyik kezét hátra téve, másikat a melléhez tartva, szögegyenes háttal. Ezek biztosan ufók.
- Ez csak természetes - vigyorgott Rosa olyan büszkén, mintha ő mentette volna meg a lovagját és nem fordítva. Mondjuk ez is történt, de nem olyan kaliberű dologban. Na, remélem értitek, mert ennél jobban az életben nem fogom tudni kifejteni.
Amint Leigh megköszönte az irtózatosan nagy segítséget, Rosával beültünk egy kávézóba sütizni. Azt mondta, hogy ez az egyik kedvenc helye, elsősorban, mert Leighel ide be szoktak ülni, de egyébként sokszínű kínálata van a helynek, és az árak is elég alacsonyak a minőség ellenére is.
- Leighel egy baj van - keverte meg a forró csokiját Rosalya. - Hiányzik belőle a romantika.
- Ezt hogy kell érteni? - billentettem oldalra a fejemet, mert ezt nem gondoltam volna Leighről. Nekem nagyon is azt a benyomást keltette (Lysanderrel együtt), hogy egy vérbeli Casanova. Talán ez az öltözékük miatt van...
- Úgy, hogy nem nagyon ért a romantikához - pislogott, mert ez egy kicsit furcsa kérdés volt. De akkor sem értem.
- De én azt hittem, hogy...
- Ahogy szokták mondani: ne a borítójáról ítélj meg egy könyvet! - mosolyodott el.
Kitalálta a gondolatomat.

Hosszú egy nap volt, és ezt a lábam is megérezte. A lépcsőig még valahogy elsántikáltam, de azon felvánszorogni már nehezebb volt. Nora az ugrálás keltette lármára kifutott, belém karolt és segített. Ezért a mutatványért komolyan megérdemelnék egy tesi ötöst. Vagy kettőt. Jó, annyit már nem.
Amint megtaláltam a mankómat (kész idegbajt kaptam, amíg kerestem), lecsatolhattam végre a protézist, és, hogy ne is lássam, beraktam a szekrénybe a ruháim mögé. Elegem volt mára belőle és a "lábamnak" is jót tett, hogy nem volt rajtam. Leültem a gépem elé, de nem nagyon volt kedvem netezni, ezért inkább a mappáimat kezdtem böngészni.
A Képek nevezetű tele volt mindenféle almappával, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak. Mindegyik (egy-két kivétellel) a fotóimmal volt tele. Megnéztem, mi van a Nyárban. Rét, búzamező, búzamező, rét, rét, imádkozó sáska, rét, búzamező, búza, strand, strand, anya és apa...

Elég volt mára a számítógépből.

5. fejezet

Sziasztok! ^^ Kicsit gonosz voltam a múltkor Soyával, megint. :/ De egy ájulásos részt mindenképpen bele akartam rakni.

Viszont annyit közölnék, hogy ritkábban lesznek részek. Kihasználom a szünet hátralévő részét, és gőzerővel készülök a javítókra, valamint a felvételire. ._. Szóval két részt mindenképpen meg tudok ígérni... de még nem tudom. Rengeteget kell tanulnom, mert korábban nagyon elhanyagoltam.

Na, de most viszont jó olvasást! ^^

Hazaérve reflexből rohantam a szobámba, lecsatoltam a protézist és leültem az ágyra. Kíváncsiságom odavonzotta a laptopot az ölembe, amin gyorsan bekapcsoltam a Facebookot. Kíváncsi voltam, ki érdeklődött irántam, vagy esetleg ki jelölt be az új osztálytársaim közül. Meglepve tapasztaltam az értesítéseim és üzeneteim számát: nulla. Senki, még az a lány sem, akivel jóban voltam az előző sulimból. Ennyit értem neki is?

Gyorsan ki is léptem az oldalról, nehogy Ken véletlenül rám írjon. Nem szerettem volna vele megint órákig jópofizni. Helyette felléptem egy képmegosztós oldalra, és attól kezdve órákon keresztül azt böngésztem zenehallgatás közben.

Vacsorára a kedvencemet kaptam, garnélarákos pizzát. Mikor Fiona megijed, pizzát süt. Ez esetben miattam ijedt meg, tehát én kiemelt figyelmet kaptam a feltét kiválasztásakor.

Sebastian éppen azt ecsetelte, hogyan fog lezajlani a költözés. Hétvégén, ha nem lesz sok tanulnivaló, elutazunk korábbi lakhelyünkre, összeszedjük (nem szó szerint), mit szeretnénk megtartani, a többi cuccot és a lakást pedig - ha Norával hozzájárulunk - eladjuk. Vagy legalábbis valami ilyesmi volt, mikor csengettek. Meglepetésemre Rosalya várt rám a hallban, hogy kérdezzen valamit. Sajnos rövidnadrágban voltam.

- Jesszus! - hátrált egy lépést, mikor meglátta a lábamat.

A tenyerembe temettem az arcomat, magamban pedig nyomdafestéket nem tűrő szavakat mormoltam, majd végül az ajkamba harapva ránéztem.

- Mi történt veled? - nyögte ki halálsápadtan az első értelmes mondatot, ami eszébe jutott.

- Menjünk fel a szobámba - invitáltam befelé, mert nem szerettem volna, ha a "családom" hallgatózna.

- Menjünk - prüszkölt egyet, de szinte azonnal rájött, hogy nem olyan vicces ez az egész szituáció.

- Szóval... - csuktam be az ajtót magunk után.

- Szóval?

- Autóbaleset.

- Ennél kicsit bővebben?

- Meghaltak a szüleim - adtam meg magam.

- Oh - enyhült meg. - Sajnálom, ezt nem tudtam.

- Semmi baj - ültem le az ágyra. Majd, mivel nem bírtam ki, megkérdeztem. - Undorodsz tőlem?

- Dehogy is. És bocs, hogy így rád törtem.

- Nembaj - mosolyogtam. - Legalább már tudod.

- Csatold le egy kicsit! - csúszott ki a száján. Kicsit furán néztem rá, majd eleget tettem a kérésnek. Lecsatoltam a protézist, és leraktam a földre.

Reggel mosolyogva keltem. Nem kell még két napig ébresztőre kelnem, ez borzasztóan jó érzés!

Végül csak kimásztam az ágyból, és leültem a laptopomhoz. Tegnap Rosalyával egész jól elvoltunk azután, hogy jó alaposan megvizsgálta a protézisemet. Egy kis beszélgetés és röhögés után beraktunk egy filmet, csináltunk egy hadseregnek elég popcornt, ami mellesleg jól meg fog látszani a bőrömön, de mindegy, és azt néztük. Egy darabig. Ugyanis amint bekapcsoltuk, és lepörgött az első izgalmas jelenet, hívták telefonon, hogy menjen haza, így hát ment is. Én meg egyedül maradtam a popcornnal. Mindegy, Nora természetesen segített eltüntetni.

Így, hogy Rosalya teljesen normálisan fogadta a tényt, hogy szinte nincs jobb lábam, nagy kő esett le a szívemről. Ez a két lány, Melody és Rosa nagyon szimpatikusak nekem, és úgy látom, mindketten ki vannak békülve a helyzettel. Remélem, tényleg így van. A paranoiámat pedig mihamarabb ki kéne nőnöm!

Szóval bekapcsoltam a gépemet, azon a Facebookot, és visszajelöltem ismerősnek Rosalyát és Melodyt. Meg még három osztálytársamat. Ezután azt böngésztem teljesen nyugodtan, mert szerencsére Kennek is suli van, így esélytelen, hogy online találjam.

Délután Rosa megint átjött. Három óra körül csöngetett, egy papírral a kezében.

- Hoztam a házit - mondta. - Na, megyünk?

- Hova? - döbbentem le teljesen. Nem volt szó semmilyen programról!

- Hát a butikba - pislogott úgy, mintha tudnom kellene. Gondolatolvasónak néz?

- Mikor beszéltük ezt meg?

- Tegnap, nem? Vagy csak akartam? - bizonytalanodott el. Én viszont röhögőgörcsöt kaptam.

Végül csak eljutottunk odáig, hogy valami utcaképes öltözéket és frizurát varázsoltam magamnak (maradt a cicanadrág színes, spagettipántos toppal és tornacipővel). Fionától kértem egy buszjegyet, mert nála mindig van pár darab, de hogy minek, azt nem tudom; és elindultunk.

Furcsa volt kettesben buszozni Rosalyával, hisz sem az általánosban, sem a régi gimimben nem voltam ilyen jóban, mint két nap ismertség után ezzel a lánnyal. Ebből pedig az következik, hogy nem volt senkivel közös programom. Bizony! Sosem rendeztem szülinapi partyt, nem köszöntöttem fel senkit karácsonykor, sosem buliztam még szilveszterkor, nem voltam még pizsamapartin, sem házibulin, és amikor párban kellett megjelenni az iskola által szervezett bulikon, sosem jutottam el. Bár kérdés, hogy akartam-e egyáltalán - de ez most nem lényeges.

- Megérkeztünk - mutatott ki a busz ablakán Rosa, egyenesen a bevásárlóközpont felé. - Jártál már itt?

- Igen - bólintottam. Fura érzésem támadt, a deja vu szó jutott először eszembe, de egyáltalán nem az. Tehát hamar elhessegettem a gondolatot.

Végül mégiscsak ledöbbentem. A butik, ahol Fionával jártunk pár napja, és ahol megvette nekem a csipkés ruhát, ugyanaz a butik volt ahova Rosalya berángatott.

- Sziasztok! - köszönt az eladófiú.

- Sziaa! - ölelte át barátját Rosa. - Leigh, bemutatom Soyát. Ő az új osztálytársunk. Soya, ő Leigh.

- Örülök, hogy megismerhetlek - nyújtotta a kezét a fiú. - Mi már találkoztunk, nem?

- De igen - ráztam vele kezet zavartan.

Nem tudtam, mit mondjak neki, hisz olyan mérhetetlen eleganciával állt előttem, és megint csak viktoriánus felszerelésben. Annyira egyenes volt a tartása; elképzelhetetlen volt számomra, hogy valakinek ilyen egyenes háta legyen. Manapság leginkább "kérdőjeleket" lehet látni az utcákon. Nem mintha én kivétel lennék.

- Rosa elmondta, hogy balesetet szenvedtél - szólt váratlanul.

- Hogy? Tényleg? - fordultam a lány felé.

- Bocsi, de Leigh előtt nincs titkom.

- Semmi baj - sóhajtottam. Bár egyáltalán nem haragudtam rá emiatt.

- Sziasztok - lépett hozzánk egy (szintén viktoriánus stílusú) fiú. Ezüst haja volt, szemei különböző színűek, a jobb oldali sárga, a másik zöld. Wow! De mintha ismerős lenne...

- Szia - köszöntem bizonytalanul. Már tudom! Osztálytársam!

Egy pillantást vetett rám, azt hiszem, ez elég volt neki, és már el is fordult. Leigh-hez jött, beszéltek valamit a ruhákról, aztán mindketten otthagytak minket.

- Lysander Leigh öccse - világosított fel Rosalya. Szuper.

4. fejezet

Sziasztok! :) Kezdjük azzal, hogy boldog új évet kívánok mindenkinek! ^^ Én már nagyon várom a holnapot, ugyanis minden egyes évben marcipánbevonatú, csokis malacsütit kapok elsején. :3 Imádom!

Másodszor: de furcsa érzés, hogy be tudtam tartani a lendületet. :o Minden nap egy rész... ilyen még nem volt írói karrieremben (amit csak nagy jóindulattal neveztem karriernek °^°).

Végül pedig: bocsánat, hogy teleszúrtam mindenféle smiley-val ezt a szakaszt. :3 (<- hupssz, még egy)

Jó olvasást!

Mrs. Wetchwood elvezetett az osztályteremhez, de közben magyarázott mindenféle dologról. Többek között arról, hogy ez az osztály mennyire kedves, hamar be fogok illeszkedni, nyugodjak meg... Eddig is teljesen nyugodt voltam. Tisztában voltam azzal, hogy amit meglátják a protézist, a lehető legszebb fogadtatásban részesítenek.
Az utolsó pillanatig halogattam a terembe való belépést, viszont a csengő megszólalásakor kénytelen voltam kinyitni az ajtót.
- Sziasztok - köszöntem alig hallhatóan.
Az egész osztály szinte egy emberként fordult felém, majd miután jól megnéztek maguknak, vissza is fordultak eredeti elfoglaltságukhoz. Csak pár arcot láttam, amin megmaradt az érdeklődés, de addig nem terjedt ki, hogy felálljanak vagy hozzám szóljanak. Mindenképpen egy hátsó padot akarok!
De hogy valami pozitívum is legyen ebben a napban; végül egy kedves lány (Melody) mellé kerültem, a bal oldali padsor utolsó előtti padjába.

Az első napon mindössze négy osztályfőnök volt. Az elsőn Mrs. Wetchwood ledarálta az órarendet, ami után vagy tíz percig reklamáltak a többiek. Én persze csak mosolyogtam, hisz a mi sulinkban ennél sokkal keményebb tanrend szokott lenni, már kilencedikben is! És amint észrevettem, hogy minden nap van tesi, röhögni támadt volna kedvem. Bár sikerült visszafogni, Melody észrevette a jókedvemet.
- Min nevetsz? - kérdezte halkan.
- Csak a... - sajnos nem jutott eszembe semmi értelmes ok, ígyhát nem kerteltem. - tesin.
- Oh - bólintott. Vajon tudja? Ajjaj. - Belenéztem az aktáidba - vallotta be végül.
- Remek... - morogtam. Hát, tényleg tudta.
- Bocsi, nem mondom el senkinek.
- Semmi baj. Előbb-utóbb úgyis megtudják. Vagy már...?
- Nem, csak én és Nathaniel - vágott közbe.
- Akkor... jó - mosolyodtam el végül, persze erőltetetten.
A szünetben újdonsült padtársnőm lement az udvarra. Sokáig kérlelt, hogy tartsak vele, de amint közöltem vele azt a tényt, hogy mire kiérnénk, jöhetnénk is vissza - a lábam miatt -, letett az ötletről.
Kevesen maradtunk csak bent a teremben. Unalmamban elkezdtem őket kémlelni.
Volt két fiú, akik nagyon hasonlítottak egymásra, csak az egyiknek kék, a másiknak fekete haja volt. Utóbbi folyamatosan valami PSP-t nyomkodott, és még akkor sem hagyta abba, mikor a kékhajú szólította (kiderült, hogy Armin a neve).
Két paddal előttem egy lány rajzolgatott csendesen. Szürke ruhában volt, és... Neki vállig érő, lila haja volt. Ebben az osztályban mindenkinek színes haja van?
A mellette ülő lány kicsit nyíltabbnak tűnt. Vörös haját (végre egy természetes szín) kreatív copfban hordta, öltözete színes volt. Leginkább a lila dominált benne.
Annyira belemerültem a többiek tanulmányozásába, hogy nem is vettem észre a lányt, aki - nem tudom, mióta - oda ült mellém. Fehér haja volt.
- Szia, Rosalya vagyok - mutatkozott be, mikor már úgy ítélte meg, figyelek rá.
- Szia, ömm, Soya - nyújtottam kezet.
- Tudom - mosolygott kedvesen. 
- Tök jó a ruhád - szúrtam ki végre a rajta lévő darabot.
- Köszi. A barátom, Leigh varrta nekem, saját kezűleg!
- Miért, ő ért a divathoz?
- Igen, nagyon is! Van is egy butikja a plázában, ha gondolod, megmutatom majd.
- Köszi - mosolyogtam. Végül a csengő véget is vetett ennek a rövid beszélgetésnek.

Suli után Fiona jött értem. Hamar bepattantam az autóba, mert előtört a pokoli fantomfájdalom. Lecsatoltam a protézist, közben nevelőanyám kutatni kezdett a kesztyűtartóban a gyógyszerem után.
- Azt hiszem, rossz hírem van - csukta vissza, majd rányomott a gázpedálra.
És innentől nem emlékeztem semmire.
A kórházban ébredtem. Elájultam, azt mondták. Az orvosom keltett, kérdezte, mi történt, és kiírt két napra. Tehát az évet máris "betegen" kezdem.

3. fejezet

Sziasztok! :) Hát, mit mondjak, kifogytam a szóból. Tegnap megírtam két teljes fejezetet, elláttam moderátori kötelezettségeimet egy játékban, plusz sokáig beszélgettem egy lánnyal Facebookon... :) Valószínűleg ő lesz az, aki ezt először elolvassa, hisz ez a blog hozott össze bennünket. Itt köszönöm meg neked. ^^

Na, de most végre megismerkedünk (dobpergés)... Nathaniellel ._. De hüpp-hüpp, a...aa... (dobpergés) Sweet Amorisban!.

(Bejön nekem ez a dobpergés ^^)

Na, befejeztem. ;) Jó olvasást!

Szeptember elsején, reggel fáradtan és nyúzottan keltem. "Végre megismered az új osztálytársaidat!" Aha, persze. Végre. Az ágyból kipattanva majdnem földhöz vágtam az ébresztőórát, annyira ideges voltam. A kedvemet még az is tetőzte, hogy nem találtam a protézisemet. Tudtam, hogy előző este elhajítottam valamerre, de azt nem, hogy hova. Végül csak meglett az íróasztal alatt. Felcsatoltam, és kicammogtam a fürdőbe.

A ruhaválasztás rátett még egy lapáttal a kedvemre. Meg kellett volna fogadnom Fiona tanácsát, hogy még este készítsem ki, mit akarok felvenni. Végül, jobb ötlet híján egy szürke cicanadrágot, almazöld, spagettipántos topot és zöld tornacipőt választottam. Egyedi megjelenés.

Mikor megérkeztünk a sulihoz, Fiona felajánlotta, hogy bekísér. Szerencsére sikerült lebeszélni az ötletről, hisz elég hülyén festett volna, ha 16 évesen egy olyan nő visz be a középiskolába (!), aki akár az anyám is lehetne? Szép bemutatkozás lett volna, az biztos.
- A tesi felmentést ma, vagy majd az órán vigyem be? - jutott eszembe.
- Most - kapott a fejéhez, és megkereste a papírt a kesztyűtartóban. - Tessék. Sok sikert!
- Köszi - villantottam egy erőltetett vigyort, és már ott sem voltam. Üdv, Sweet Amoris Gimnázium!
Komótosan sétáltam a bejárati ajtó felé. Sokan megbámultak, gondolom, értesültek arról, hogy új lány jön a suliba. Vagy csak egyszerűen csodálkoztak, hogy engem az "anyám" fuvarozott ide. Egy négytagú lánybanda össze is súgott, mikor elmentem mellettük. Siettem volna, ha a lábammal tudtam volna gyorsabban menni. Majd ezt is gyakorlom.
Mivel nem tudtam, hova menjek, elkezdtem lézengeni az aulában. Végül valahogyan felkerültem a 2. folyosóra, ahol belefutottam az igazgatónőbe.
- Jó reggelt! - üdvözölt a nő. - Mrs. Shermansky vagyok, Ön gondolom...
- Soya Winham - ráztam kezet.
- Üdvözlöm a Sweet Amoris Gimnáziumban, remélem, jól fogja magát érezni köztünk!
- Köszönöm.
- Oh, jut eszembe! A lába miatt nem kapott felmentést testnevelésből? Mert már csak az a papír hiányzik az aktájából, na meg az igazolványkép.
- A képet, úgy tudom a nevelőanyám elküldte postán, viszont a papír - túrtam át a táskámat - nálam van.
- Nagyszerű! Akkor még egyszer sok szerencsét a beilleszkedéshez, ezzel pedig kérem, menjen el a Diákönkormányzat termébe, ami arra lesz. Keresse Nathanielt.
- Rendben.
Amint végre megszabadultam a diritől, aki mellesleg egész végig a lábamat pásztázta, és túl hangosan emlegette a tesifelmentést, ami miatt a fél folyosó felénk fordult, benyitottam a DÖK terembe. Bent két fiú veszekedett egymással, ígyhát gondoltam, inkább meghúzom magam egy kicsit. Pár perc után a szőke, nyakkendős-fehéringes srác észrevette, hogy bent vagyok, úgyhogy elhalkult, és szépen megkérte a másikat (aki egyébként egy vörös hajú, rocker fazon volt), hogy vonuljon el... melegebb éghajlatra. Akkor már a rockernek is leesett, hogy valaki fültanúja a társalgásnak. Szó nélkül kiment a teremből, de előtte még jól megnézett magának. Bevallom őszintén, kicsit féltem tőle.
- Szia. Bocs az előbbi műsorért - látszott rajta, hogy nagyon zavarban van, ígyhát halványan elmosolyodtam.
- Semmi baj. Ki ez a srác? - ezt a kérdést viszont muszáj volt föltennem.
- Castiel, de ne törődj vele. Felesleges - sóhajtott. Azt hiszem, ezt inkább magának mondta. - Segíthetek valamit?
- Nathanielt keresem.
- Szerencséd van, én vagyok - mosolyodott el. - Mit szeretnél?
- Mrs. Shermansky kéri, hogy ezt az igazolást - nyújtottam át -,  rakd bele az aktámba. Soya Winham - tettem hozzá a nevemet, hogy ne az Anonymus részlegnél keressen. Hahaha.
- Te vagy az új lány? - vette át a papírt. - Akinek amputálták a lábát?
- Jobban szeretem, ha ezt a tényt nem emlegetik - sziszegtem.
- Bocsánat - emelt ki egy mappát a fiókból, és belecsúsztatta a felmentésemet.
- Akkor köszönöm - fordultam meg, és már éppen kifelé mentem volna, amikor...
- Osztálytársak vagyunk - hallottam Nathaniel halk megjegyzését.
- Az jó - pislogtam, majd végül kimentem a teremből.
Öt perc volt még csengetésig, de én még mindig a folyosón kóvályogtam. Sejtésem sem volt, merre menjek. Meg kellett volna kérdezni Nathanieltől!
- Te vagy Soya Winham? - állt meg előttem egy nő.
- Igen. Honnan tudja?
- Nem járkál mindenki hosszú szárú nadrágban - mosolygott biztatóan. Hát, nem is mindenkinek volt ilyen fantasztikus nyara!
Az arckifejezésemtől valószínűleg zavarba jött, így inkább témát váltott. - A nevem Miranda Wetchwood, én leszek az osztályfőnököd.

2. fejezet

Sziasztok! :) Örülök, hogy ekkora sikere van a blognak és, hogy máris ennyi oldalmegjelenítése van. Köszönöm a sok visszajelzést, remélem, az idő során még több is érkezik! :3

A fejezetről annyit, hogy még mindig késleltetem a Sweet Amorist. x) Viszont találkozunk... neem, inkább nem lövöm le a poént. ;)

De továbbra is arra szeretnélek kérni benneteket, hogy kommenteljetek ide, ehhez a bejegyzéshez! :3 Köszönöm.

Jó olvasást.! ^^

- Na lássuk azt a szekrényt! - pattant föl Nora, azzal a céllal, hogy most leltárt csinál a gardróbomban, de mikor kinyitotta annak az ajtaját, ráborult egy polcnyi ruha. Huppsz...

- Rosszul kezdődik - morogta, és... kiszórta az összes ruhát, ami a szekrényben volt. Erre nem tudtam mit mondani.

- Nyár van, úgyhogy szerintem vedd fel ezt  - emelt ki egy farmer shortot a ruhakupacból.

- Te most szórakozol velem? - néztem rá, eléggé gyilkos tekintettel.

- Nyár van, elég hülyén néznél ki hosszú szárú nadrágban - röhögött. Igaza van, de akkor sem veszek fel shortot!

- Nem baj - kaptam ki a kezéből a nadrágot és elhajítottam.

- Hé! Nem segítek, ha nem hallgatsz meg!

Ez a veszekedés (nem viccelek) tartott vagy negyed órán át. Közben Fiona felnézett, hogy minden rendben van-e, nem öljük-e egymást, de biztosítottuk, hogy semmi probléma nincsen. A furcsa arckifejezését inkább le sem írnám, de mindegy.

Végül csak meglett az összeállítás, egy fekete cicanadrágot választottunk kék, spagettipántos toppal, hozzá tornacipőt és egy kék válltáskát, amit Nora adott kölcsön. Jó, ha az embernek van egy divatmániás húga!

Három óra körül végre el tudtunk indulni Fionával. Az utat végig szenvedtem, ugyanis a paranoiás elképzeléseim szerint mindenki folyamatosan engem bámult. Ennek az az egy abszurduma volt, hogy autóban ültünk. Mindegy.

A bevásárlóközpont parkolójában szerencsére egy lélek sem volt - legalábbis a közelben -, így játszhattam egy kicsit a nevelőanyámmal, ha már ő is ilyen gonosz volt. Nem voltam hajlandó kiszállni az autóból, még akkor sem, amikor Fiona majdnem a lábamnál fogva húzott ki belőle. Végül beadtam a derekam.

Első utunk egy elektronikai szaküzletbe vezetett, hajvasalót kerestünk Noranak.

- Minek neki hajvasaló? - ugráltam Fiona körül, de ő mintha meg sem hallotta volna. Sikerült felidegesíteni. Huppsz.

Végül meguntam a szöcskejátékot, és megindultam. A fényképezőgépeknél kötöttem ki. Az agyam automatikusan rájuk van állva... Imádok fotózni!

Idő közben Fiona meg is vehette a hajvasalót, mert mikor megkeresett, a kezében egy szatyor lógott.

- Mehetünk? - kérdezte, én pedig komótosan bólintva követtem.

Bementünk még az állatkereskedésbe pórázt nézni (Dexter teljesen szétharapdálta a sajátját), vettünk egy csomó kaját és bekukkantottunk az ékszerboltba is. Végül megálltunk egy ruhaboltnál.

Bent, az üzletben minden csodaszép volt! Már a kirakat is ízlésesen volt megcsinálva, hát még maga a bolt! A ruhák pedig meseszépek voltak.
- Segíthetek? - lépett hozzánk egy 18 év körüli fiú. Nagyon furcsa külseje volt, azt hiszem, viktoriánus stílusú ruhákat viselt. Fekete haja volt, és furcsa tartása. Olyan... egyenes.
- Igen, kérlek. A kisasszonynak szeretnénk valami hordható göncöt venni - mutatott rám, mire természetesen küldtem felé egy gyilkos pillantást.
- Nyári vagy őszi kollekciót nézzünk? - döntötte félre a fejét az eladó.
- Őszit - válaszolt Fiona helyettem.
- Akkor máris tudok ajánlani egy kollekciót - mutatott az egyik próbababára.
Gyönyörű volt az a ruha, elegáns, de mégis "visszafogott". A fölső része csipke volt, az alsó része pedig... egy bézs színű, térdig érő szoknya.
- Kizárt - fordultam Fiona felé.
- Rendben. Bocsánat, egy pillanatra! - utalt a nevelőanyám arra, hogy négyszemközt szeretne velem beszélni egy picit.
- Persze - fordult el a fiú.
- Soyu. Egyszer meg kell mutatnod a lábadat! Úgyis tudni fogják, akkor szerintem felesleges eldugni.
- Könyörgöm, értsd már meg, hogy nem szeretném! - néztem rá, majdnem könnyes bociszemekkel.
- Rendben. Első nap mehetsz hosszú nadrágban - könyörült meg rajtam. Még jóhogy! - Viszont ezt megveszem neked. Ha felveszed, felveszed, ha nem, nem. Később majd megköszönöd.
És ezzel le is zárta.

A nap végére három új tornacipővel, hat fölsővel, nyolc cicanadrággal, két farmerrel, két kardigánnal és egy ruhával (a csipkéssel) gazdagabb lettem. Nagyon hálás voltam ezért Fionának, hiszen ez rengeteg kiadás egyszerre.
Sebastian este pont hazaért vacsorára. Kezében egy borítékot tartott, a vigyor pedig levakarhatatlan volt az arcáról. Evés után fel is olvasta. Röviden és tömören: a bíróság jóváhagyta a Mannyn házaspár örökbefogadási kérvényét.

1. fejezet

Üdv! :) Meghoztam az első reszt, melyben történik is valami :o És ezennel hivatalosan elkezdődik a sztori. Bár itt még csak szó van a Sweet Amoris-ról... Majd talán a 3. részben kerül oda. Na de ki is? ^^" Merthogy a nevét még mindig nem tudjuk - max. akik utánanéztek a Szereplők oldalon.
Ez a fejezet egy kicsit rövid lett, ezért bocsánat, és ígérem, a többi már hosszabb lesz. ._.
Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást!

Már legalább két hónapja ott voltam a Mannyn-házban, de szó szerint. Ki sem mozdultam a lakásból, mégha netelvonással is fenyegettek. De szerencsére csak fenyegettek, tettlegességig nem fajult a dolog. 
A húgom persze hamar fölfedezte a környéket. Állítása szerint az utca végén lakik egy nagyon helyes fiú, valami Anton, azt hiszem. Sokszor beszélnek és már telefonszámot is cseréltek. Azt mondja, tetszik neki. De mielőtt azt hinnétek, eltalálta őt Amor nyila, kiábrándítalak benneteket. Nora mindig is ilyen volt. Meglátott egy helyes fiút, és máris tervezgette vele a jövőjét. Két hosszabb kapcsolata volt már, de egyik sem tartott tovább két hónapnál. Szerencsére Norat szép külsővel áldotta meg a sors, hosszú, dús barna haja volt, zöld szeme, szép arcformája. Tökéletes alakja volt, bár még csak 14 éves. A stílusérzéke is már kicsi korában megmutatkozott. Szóval nem csinál totális hülyét magából.

Én pont az ellenkezője vagyok a húgomnak. Itt vagyok, 16 évesen, barna hajjal, szürke szemmel, a sok édesség miatt kissé testesebben, műlábbal. Az általános iskolában mindenki utált, mert visszahúzódó voltam. A gimiben sem volt ez másként, bár ott legalább levegőnek néztek... Sosem volt se lány, se fiú barátom. Nyugodtan mondhatom, hogy antiszociális vagyok.

Aznap augusztus vége volt. A nevelőszüleim teljesen be voltak zsongva, hogy hamarosan megismerjük az új sulinkat, viszont a lelkesedés csak Norára ragadt át. Az első számú reakciója körülbelül ez volt: "remélem, lesz ott pár helyes pasi!" 
Ebéd után Fiona megkért, hogy segítsek neki mosogatni. Készségesen pakoltam össze az asztalon maradt tányérokat, evőeszközöket, és kivittem a konyhába valamennyit. Éreztem, hogy beszélni akar velem. 

- Hogy vagy? - kérdezte, mire én értetlenül néztem rá. - A szüleid miatt kérdezem. 

- Ja, persze - lesütöttem a szemem. - Köszönöm, megvagyok.

- Az jó. Mert szeretnem, ha ma délután eljönnél velem bevásárolni - vágott keményen a közepébe. 

- Szó sem lehet róla! - makacskodtam, az összhatás kedvéért meg a kezemet is feltartottam. 

- Soyu, amióta itt vagy nálunk, az orrodat sem dugtad ki a lakásból. Ez az egészségedre is káros. 

- Így sem vagyok teljesen egészséges, és nem hiányzik, hogy emellett minden ember megbámuljon. 

- És mi lesz az iskolában? Hogy fogod te ott kezelni a helyzetet, ha nem tartasz előtte egy próbát?

- Majd megoldom valahogyan. 

- Soyu, ma kijössz velem. Vita nincs!
Fionának már közel két teljes hónapja folyamatosan hálás voltam, egyrészt azért, hogy eddig tolerálta a melankóliámat, másrészt mert befogadott minket, és nem kellett egy árvaházba mennünk. Most viszont haragudtam, mert még nem éreztem magamat elég felkészültnek ahhoz, hogy szembenézzek a külvilággal. 

Negyed háromkor Fiona szólt, hogy ideje készülődni. Felálltam a laptopomtól, amin éppen a fényképeimet rendezgettem. Benéztem a ruhásszekrényembe. Hát, katasztrófa volt, amit ott találtam. Eddig észre sem vettem, hogy egy darab utcaképes ruhám sincs (talán azért, mert nem voltam kint régóta), ígyhát kétségbeesetten letrappoltam a lépcsőn. 

- Fiona! Nincs ruhám - támadtam le szegény nevelőanyámat, aki csak pislogni tudott. 

- Tele van a szekrényed, nem? 

- De azok borzalmasak.

- Oh - mosolyodott el -, értem. Ha gondolod, benézhetünk egy butikba.

- De mit vegyek fel? - toporzékoltam.

- Kérdezd meg a húgodat - ajánlotta, én meg szó nélkül sprinteltem fel a lépcsőn; mint a gyalogkakukk.

- Nora, van ruhád? - estem be édeskedves húgocskám szobájának ajtaján. Nem csodálom, hogy furán nézett rám.

- Van - nyögte ki végül, bizonytalanul.

- Akkor segíts! - toporzékoltam, egyre hisztisebben. - Nincs egy darab ruhám, amit fölvehetnék, és el kell mennem Fionával vásárolni. 

- Wow - esett le az álla. Nem csodálom. Én és a külvilág...!