3. fejezet

Sziasztok! :) Hát, mit mondjak, kifogytam a szóból. Tegnap megírtam két teljes fejezetet, elláttam moderátori kötelezettségeimet egy játékban, plusz sokáig beszélgettem egy lánnyal Facebookon... :) Valószínűleg ő lesz az, aki ezt először elolvassa, hisz ez a blog hozott össze bennünket. Itt köszönöm meg neked. ^^

Na, de most végre megismerkedünk (dobpergés)... Nathaniellel ._. De hüpp-hüpp, a...aa... (dobpergés) Sweet Amorisban!.

(Bejön nekem ez a dobpergés ^^)

Na, befejeztem. ;) Jó olvasást!

Szeptember elsején, reggel fáradtan és nyúzottan keltem. "Végre megismered az új osztálytársaidat!" Aha, persze. Végre. Az ágyból kipattanva majdnem földhöz vágtam az ébresztőórát, annyira ideges voltam. A kedvemet még az is tetőzte, hogy nem találtam a protézisemet. Tudtam, hogy előző este elhajítottam valamerre, de azt nem, hogy hova. Végül csak meglett az íróasztal alatt. Felcsatoltam, és kicammogtam a fürdőbe.

A ruhaválasztás rátett még egy lapáttal a kedvemre. Meg kellett volna fogadnom Fiona tanácsát, hogy még este készítsem ki, mit akarok felvenni. Végül, jobb ötlet híján egy szürke cicanadrágot, almazöld, spagettipántos topot és zöld tornacipőt választottam. Egyedi megjelenés.

Mikor megérkeztünk a sulihoz, Fiona felajánlotta, hogy bekísér. Szerencsére sikerült lebeszélni az ötletről, hisz elég hülyén festett volna, ha 16 évesen egy olyan nő visz be a középiskolába (!), aki akár az anyám is lehetne? Szép bemutatkozás lett volna, az biztos.
- A tesi felmentést ma, vagy majd az órán vigyem be? - jutott eszembe.
- Most - kapott a fejéhez, és megkereste a papírt a kesztyűtartóban. - Tessék. Sok sikert!
- Köszi - villantottam egy erőltetett vigyort, és már ott sem voltam. Üdv, Sweet Amoris Gimnázium!
Komótosan sétáltam a bejárati ajtó felé. Sokan megbámultak, gondolom, értesültek arról, hogy új lány jön a suliba. Vagy csak egyszerűen csodálkoztak, hogy engem az "anyám" fuvarozott ide. Egy négytagú lánybanda össze is súgott, mikor elmentem mellettük. Siettem volna, ha a lábammal tudtam volna gyorsabban menni. Majd ezt is gyakorlom.
Mivel nem tudtam, hova menjek, elkezdtem lézengeni az aulában. Végül valahogyan felkerültem a 2. folyosóra, ahol belefutottam az igazgatónőbe.
- Jó reggelt! - üdvözölt a nő. - Mrs. Shermansky vagyok, Ön gondolom...
- Soya Winham - ráztam kezet.
- Üdvözlöm a Sweet Amoris Gimnáziumban, remélem, jól fogja magát érezni köztünk!
- Köszönöm.
- Oh, jut eszembe! A lába miatt nem kapott felmentést testnevelésből? Mert már csak az a papír hiányzik az aktájából, na meg az igazolványkép.
- A képet, úgy tudom a nevelőanyám elküldte postán, viszont a papír - túrtam át a táskámat - nálam van.
- Nagyszerű! Akkor még egyszer sok szerencsét a beilleszkedéshez, ezzel pedig kérem, menjen el a Diákönkormányzat termébe, ami arra lesz. Keresse Nathanielt.
- Rendben.
Amint végre megszabadultam a diritől, aki mellesleg egész végig a lábamat pásztázta, és túl hangosan emlegette a tesifelmentést, ami miatt a fél folyosó felénk fordult, benyitottam a DÖK terembe. Bent két fiú veszekedett egymással, ígyhát gondoltam, inkább meghúzom magam egy kicsit. Pár perc után a szőke, nyakkendős-fehéringes srác észrevette, hogy bent vagyok, úgyhogy elhalkult, és szépen megkérte a másikat (aki egyébként egy vörös hajú, rocker fazon volt), hogy vonuljon el... melegebb éghajlatra. Akkor már a rockernek is leesett, hogy valaki fültanúja a társalgásnak. Szó nélkül kiment a teremből, de előtte még jól megnézett magának. Bevallom őszintén, kicsit féltem tőle.
- Szia. Bocs az előbbi műsorért - látszott rajta, hogy nagyon zavarban van, ígyhát halványan elmosolyodtam.
- Semmi baj. Ki ez a srác? - ezt a kérdést viszont muszáj volt föltennem.
- Castiel, de ne törődj vele. Felesleges - sóhajtott. Azt hiszem, ezt inkább magának mondta. - Segíthetek valamit?
- Nathanielt keresem.
- Szerencséd van, én vagyok - mosolyodott el. - Mit szeretnél?
- Mrs. Shermansky kéri, hogy ezt az igazolást - nyújtottam át -,  rakd bele az aktámba. Soya Winham - tettem hozzá a nevemet, hogy ne az Anonymus részlegnél keressen. Hahaha.
- Te vagy az új lány? - vette át a papírt. - Akinek amputálták a lábát?
- Jobban szeretem, ha ezt a tényt nem emlegetik - sziszegtem.
- Bocsánat - emelt ki egy mappát a fiókból, és belecsúsztatta a felmentésemet.
- Akkor köszönöm - fordultam meg, és már éppen kifelé mentem volna, amikor...
- Osztálytársak vagyunk - hallottam Nathaniel halk megjegyzését.
- Az jó - pislogtam, majd végül kimentem a teremből.
Öt perc volt még csengetésig, de én még mindig a folyosón kóvályogtam. Sejtésem sem volt, merre menjek. Meg kellett volna kérdezni Nathanieltől!
- Te vagy Soya Winham? - állt meg előttem egy nő.
- Igen. Honnan tudja?
- Nem járkál mindenki hosszú szárú nadrágban - mosolygott biztatóan. Hát, nem is mindenkinek volt ilyen fantasztikus nyara!
Az arckifejezésemtől valószínűleg zavarba jött, így inkább témát váltott. - A nevem Miranda Wetchwood, én leszek az osztályfőnököd.