Sziasztok! :) Kezdjük azzal, hogy boldog új évet kívánok mindenkinek! ^^ Én már nagyon várom a holnapot, ugyanis minden egyes évben marcipánbevonatú, csokis malacsütit kapok elsején. :3 Imádom!
Másodszor: de furcsa érzés, hogy be tudtam tartani a lendületet. :o Minden nap egy rész... ilyen még nem volt írói karrieremben (amit csak nagy jóindulattal neveztem karriernek °^°).
Végül pedig: bocsánat, hogy teleszúrtam mindenféle smiley-val ezt a szakaszt. :3 (<- hupssz, még egy)
Jó olvasást!
Mrs. Wetchwood elvezetett az osztályteremhez, de közben magyarázott mindenféle dologról. Többek között arról, hogy ez az osztály mennyire kedves, hamar be fogok illeszkedni, nyugodjak meg... Eddig is teljesen nyugodt voltam. Tisztában voltam azzal, hogy amit meglátják a protézist, a lehető legszebb fogadtatásban részesítenek.
Az utolsó pillanatig halogattam a terembe való belépést, viszont a csengő megszólalásakor kénytelen voltam kinyitni az ajtót.
- Sziasztok - köszöntem alig hallhatóan.
Az egész osztály szinte egy emberként fordult felém, majd miután jól megnéztek maguknak, vissza is fordultak eredeti elfoglaltságukhoz. Csak pár arcot láttam, amin megmaradt az érdeklődés, de addig nem terjedt ki, hogy felálljanak vagy hozzám szóljanak. Mindenképpen egy hátsó padot akarok!
De hogy valami pozitívum is legyen ebben a napban; végül egy kedves lány (Melody) mellé kerültem, a bal oldali padsor utolsó előtti padjába.
Az első napon mindössze négy osztályfőnök volt. Az elsőn Mrs. Wetchwood ledarálta az órarendet, ami után vagy tíz percig reklamáltak a többiek. Én persze csak mosolyogtam, hisz a mi sulinkban ennél sokkal keményebb tanrend szokott lenni, már kilencedikben is! És amint észrevettem, hogy minden nap van tesi, röhögni támadt volna kedvem. Bár sikerült visszafogni, Melody észrevette a jókedvemet.
- Min nevetsz? - kérdezte halkan.
- Csak a... - sajnos nem jutott eszembe semmi értelmes ok, ígyhát nem kerteltem. - tesin.
- Oh - bólintott. Vajon tudja? Ajjaj. - Belenéztem az aktáidba - vallotta be végül.
- Remek... - morogtam. Hát, tényleg tudta.
- Bocsi, nem mondom el senkinek.
- Semmi baj. Előbb-utóbb úgyis megtudják. Vagy már...?
- Nem, csak én és Nathaniel - vágott közbe.
- Akkor... jó - mosolyodtam el végül, persze erőltetetten.
A szünetben újdonsült padtársnőm lement az udvarra. Sokáig kérlelt, hogy tartsak vele, de amint közöltem vele azt a tényt, hogy mire kiérnénk, jöhetnénk is vissza - a lábam miatt -, letett az ötletről.
Kevesen maradtunk csak bent a teremben. Unalmamban elkezdtem őket kémlelni.
Volt két fiú, akik nagyon hasonlítottak egymásra, csak az egyiknek kék, a másiknak fekete haja volt. Utóbbi folyamatosan valami PSP-t nyomkodott, és még akkor sem hagyta abba, mikor a kékhajú szólította (kiderült, hogy Armin a neve).
Két paddal előttem egy lány rajzolgatott csendesen. Szürke ruhában volt, és... Neki vállig érő, lila haja volt. Ebben az osztályban mindenkinek színes haja van?
A mellette ülő lány kicsit nyíltabbnak tűnt. Vörös haját (végre egy természetes szín) kreatív copfban hordta, öltözete színes volt. Leginkább a lila dominált benne.
Annyira belemerültem a többiek tanulmányozásába, hogy nem is vettem észre a lányt, aki - nem tudom, mióta - oda ült mellém. Fehér haja volt.
- Szia, Rosalya vagyok - mutatkozott be, mikor már úgy ítélte meg, figyelek rá.
- Szia, ömm, Soya - nyújtottam kezet.
- Tudom - mosolygott kedvesen.
- Tök jó a ruhád - szúrtam ki végre a rajta lévő darabot.
- Köszi. A barátom, Leigh varrta nekem, saját kezűleg!
- Miért, ő ért a divathoz?
- Igen, nagyon is! Van is egy butikja a plázában, ha gondolod, megmutatom majd.
- Köszi - mosolyogtam. Végül a csengő véget is vetett ennek a rövid beszélgetésnek.
Suli után Fiona jött értem. Hamar bepattantam az autóba, mert előtört a pokoli fantomfájdalom. Lecsatoltam a protézist, közben nevelőanyám kutatni kezdett a kesztyűtartóban a gyógyszerem után.
- Azt hiszem, rossz hírem van - csukta vissza, majd rányomott a gázpedálra.
És innentől nem emlékeztem semmire.
A kórházban ébredtem. Elájultam, azt mondták. Az orvosom keltett, kérdezte, mi történt, és kiírt két napra. Tehát az évet máris "betegen" kezdem.
Az utolsó pillanatig halogattam a terembe való belépést, viszont a csengő megszólalásakor kénytelen voltam kinyitni az ajtót.
- Sziasztok - köszöntem alig hallhatóan.
Az egész osztály szinte egy emberként fordult felém, majd miután jól megnéztek maguknak, vissza is fordultak eredeti elfoglaltságukhoz. Csak pár arcot láttam, amin megmaradt az érdeklődés, de addig nem terjedt ki, hogy felálljanak vagy hozzám szóljanak. Mindenképpen egy hátsó padot akarok!
De hogy valami pozitívum is legyen ebben a napban; végül egy kedves lány (Melody) mellé kerültem, a bal oldali padsor utolsó előtti padjába.
Az első napon mindössze négy osztályfőnök volt. Az elsőn Mrs. Wetchwood ledarálta az órarendet, ami után vagy tíz percig reklamáltak a többiek. Én persze csak mosolyogtam, hisz a mi sulinkban ennél sokkal keményebb tanrend szokott lenni, már kilencedikben is! És amint észrevettem, hogy minden nap van tesi, röhögni támadt volna kedvem. Bár sikerült visszafogni, Melody észrevette a jókedvemet.
- Min nevetsz? - kérdezte halkan.
- Csak a... - sajnos nem jutott eszembe semmi értelmes ok, ígyhát nem kerteltem. - tesin.
- Oh - bólintott. Vajon tudja? Ajjaj. - Belenéztem az aktáidba - vallotta be végül.
- Remek... - morogtam. Hát, tényleg tudta.
- Bocsi, nem mondom el senkinek.
- Semmi baj. Előbb-utóbb úgyis megtudják. Vagy már...?
- Nem, csak én és Nathaniel - vágott közbe.
- Akkor... jó - mosolyodtam el végül, persze erőltetetten.
A szünetben újdonsült padtársnőm lement az udvarra. Sokáig kérlelt, hogy tartsak vele, de amint közöltem vele azt a tényt, hogy mire kiérnénk, jöhetnénk is vissza - a lábam miatt -, letett az ötletről.
Kevesen maradtunk csak bent a teremben. Unalmamban elkezdtem őket kémlelni.
Volt két fiú, akik nagyon hasonlítottak egymásra, csak az egyiknek kék, a másiknak fekete haja volt. Utóbbi folyamatosan valami PSP-t nyomkodott, és még akkor sem hagyta abba, mikor a kékhajú szólította (kiderült, hogy Armin a neve).
Két paddal előttem egy lány rajzolgatott csendesen. Szürke ruhában volt, és... Neki vállig érő, lila haja volt. Ebben az osztályban mindenkinek színes haja van?
A mellette ülő lány kicsit nyíltabbnak tűnt. Vörös haját (végre egy természetes szín) kreatív copfban hordta, öltözete színes volt. Leginkább a lila dominált benne.
Annyira belemerültem a többiek tanulmányozásába, hogy nem is vettem észre a lányt, aki - nem tudom, mióta - oda ült mellém. Fehér haja volt.
- Szia, Rosalya vagyok - mutatkozott be, mikor már úgy ítélte meg, figyelek rá.
- Szia, ömm, Soya - nyújtottam kezet.
- Tudom - mosolygott kedvesen.
- Tök jó a ruhád - szúrtam ki végre a rajta lévő darabot.
- Köszi. A barátom, Leigh varrta nekem, saját kezűleg!
- Miért, ő ért a divathoz?
- Igen, nagyon is! Van is egy butikja a plázában, ha gondolod, megmutatom majd.
- Köszi - mosolyogtam. Végül a csengő véget is vetett ennek a rövid beszélgetésnek.
Suli után Fiona jött értem. Hamar bepattantam az autóba, mert előtört a pokoli fantomfájdalom. Lecsatoltam a protézist, közben nevelőanyám kutatni kezdett a kesztyűtartóban a gyógyszerem után.
- Azt hiszem, rossz hírem van - csukta vissza, majd rányomott a gázpedálra.
És innentől nem emlékeztem semmire.
A kórházban ébredtem. Elájultam, azt mondták. Az orvosom keltett, kérdezte, mi történt, és kiírt két napra. Tehát az évet máris "betegen" kezdem.
0 comment:
Megjegyzés küldése