Sziasztok! ^^ Kicsit gonosz voltam a múltkor Soyával, megint. :/ De egy ájulásos részt mindenképpen bele akartam rakni.
Viszont annyit közölnék, hogy ritkábban lesznek részek. Kihasználom a szünet hátralévő részét, és gőzerővel készülök a javítókra, valamint a felvételire. ._. Szóval két részt mindenképpen meg tudok ígérni... de még nem tudom. Rengeteget kell tanulnom, mert korábban nagyon elhanyagoltam.
Na, de most viszont jó olvasást! ^^
Hazaérve reflexből rohantam a szobámba, lecsatoltam a protézist és leültem az ágyra. Kíváncsiságom odavonzotta a laptopot az ölembe, amin gyorsan bekapcsoltam a Facebookot. Kíváncsi voltam, ki érdeklődött irántam, vagy esetleg ki jelölt be az új osztálytársaim közül. Meglepve tapasztaltam az értesítéseim és üzeneteim számát: nulla. Senki, még az a lány sem, akivel jóban voltam az előző sulimból. Ennyit értem neki is?
Gyorsan ki is léptem az oldalról, nehogy Ken véletlenül rám írjon. Nem szerettem volna vele megint órákig jópofizni. Helyette felléptem egy képmegosztós oldalra, és attól kezdve órákon keresztül azt böngésztem zenehallgatás közben.
Vacsorára a kedvencemet kaptam, garnélarákos pizzát. Mikor Fiona megijed, pizzát süt. Ez esetben miattam ijedt meg, tehát én kiemelt figyelmet kaptam a feltét kiválasztásakor.
Sebastian éppen azt ecsetelte, hogyan fog lezajlani a költözés. Hétvégén, ha nem lesz sok tanulnivaló, elutazunk korábbi lakhelyünkre, összeszedjük (nem szó szerint), mit szeretnénk megtartani, a többi cuccot és a lakást pedig - ha Norával hozzájárulunk - eladjuk. Vagy legalábbis valami ilyesmi volt, mikor csengettek. Meglepetésemre Rosalya várt rám a hallban, hogy kérdezzen valamit. Sajnos rövidnadrágban voltam.
- Jesszus! - hátrált egy lépést, mikor meglátta a lábamat.
A tenyerembe temettem az arcomat, magamban pedig nyomdafestéket nem tűrő szavakat mormoltam, majd végül az ajkamba harapva ránéztem.
- Mi történt veled? - nyögte ki halálsápadtan az első értelmes mondatot, ami eszébe jutott.
- Menjünk fel a szobámba - invitáltam befelé, mert nem szerettem volna, ha a "családom" hallgatózna.
- Menjünk - prüszkölt egyet, de szinte azonnal rájött, hogy nem olyan vicces ez az egész szituáció.
- Szóval... - csuktam be az ajtót magunk után.
- Szóval?
- Autóbaleset.
- Ennél kicsit bővebben?
- Meghaltak a szüleim - adtam meg magam.
- Oh - enyhült meg. - Sajnálom, ezt nem tudtam.
- Semmi baj - ültem le az ágyra. Majd, mivel nem bírtam ki, megkérdeztem. - Undorodsz tőlem?
- Dehogy is. És bocs, hogy így rád törtem.
- Nembaj - mosolyogtam. - Legalább már tudod.
- Csatold le egy kicsit! - csúszott ki a száján. Kicsit furán néztem rá, majd eleget tettem a kérésnek. Lecsatoltam a protézist, és leraktam a földre.
Reggel mosolyogva keltem. Nem kell még két napig ébresztőre kelnem, ez borzasztóan jó érzés!
Végül csak kimásztam az ágyból, és leültem a laptopomhoz. Tegnap Rosalyával egész jól elvoltunk azután, hogy jó alaposan megvizsgálta a protézisemet. Egy kis beszélgetés és röhögés után beraktunk egy filmet, csináltunk egy hadseregnek elég popcornt, ami mellesleg jól meg fog látszani a bőrömön, de mindegy, és azt néztük. Egy darabig. Ugyanis amint bekapcsoltuk, és lepörgött az első izgalmas jelenet, hívták telefonon, hogy menjen haza, így hát ment is. Én meg egyedül maradtam a popcornnal. Mindegy, Nora természetesen segített eltüntetni.
Így, hogy Rosalya teljesen normálisan fogadta a tényt, hogy szinte nincs jobb lábam, nagy kő esett le a szívemről. Ez a két lány, Melody és Rosa nagyon szimpatikusak nekem, és úgy látom, mindketten ki vannak békülve a helyzettel. Remélem, tényleg így van. A paranoiámat pedig mihamarabb ki kéne nőnöm!
Szóval bekapcsoltam a gépemet, azon a Facebookot, és visszajelöltem ismerősnek Rosalyát és Melodyt. Meg még három osztálytársamat. Ezután azt böngésztem teljesen nyugodtan, mert szerencsére Kennek is suli van, így esélytelen, hogy online találjam.
Délután Rosa megint átjött. Három óra körül csöngetett, egy papírral a kezében.
- Hoztam a házit - mondta. - Na, megyünk?
- Hova? - döbbentem le teljesen. Nem volt szó semmilyen programról!
- Hát a butikba - pislogott úgy, mintha tudnom kellene. Gondolatolvasónak néz?
- Mikor beszéltük ezt meg?
- Tegnap, nem? Vagy csak akartam? - bizonytalanodott el. Én viszont röhögőgörcsöt kaptam.
Végül csak eljutottunk odáig, hogy valami utcaképes öltözéket és frizurát varázsoltam magamnak (maradt a cicanadrág színes, spagettipántos toppal és tornacipővel). Fionától kértem egy buszjegyet, mert nála mindig van pár darab, de hogy minek, azt nem tudom; és elindultunk.
Furcsa volt kettesben buszozni Rosalyával, hisz sem az általánosban, sem a régi gimimben nem voltam ilyen jóban, mint két nap ismertség után ezzel a lánnyal. Ebből pedig az következik, hogy nem volt senkivel közös programom. Bizony! Sosem rendeztem szülinapi partyt, nem köszöntöttem fel senkit karácsonykor, sosem buliztam még szilveszterkor, nem voltam még pizsamapartin, sem házibulin, és amikor párban kellett megjelenni az iskola által szervezett bulikon, sosem jutottam el. Bár kérdés, hogy akartam-e egyáltalán - de ez most nem lényeges.
- Megérkeztünk - mutatott ki a busz ablakán Rosa, egyenesen a bevásárlóközpont felé. - Jártál már itt?
- Igen - bólintottam. Fura érzésem támadt, a deja vu szó jutott először eszembe, de egyáltalán nem az. Tehát hamar elhessegettem a gondolatot.
Végül mégiscsak ledöbbentem. A butik, ahol Fionával jártunk pár napja, és ahol megvette nekem a csipkés ruhát, ugyanaz a butik volt ahova Rosalya berángatott.
- Sziasztok! - köszönt az eladófiú.
- Sziaa! - ölelte át barátját Rosa. - Leigh, bemutatom Soyát. Ő az új osztálytársunk. Soya, ő Leigh.
- Örülök, hogy megismerhetlek - nyújtotta a kezét a fiú. - Mi már találkoztunk, nem?
- De igen - ráztam vele kezet zavartan.
Nem tudtam, mit mondjak neki, hisz olyan mérhetetlen eleganciával állt előttem, és megint csak viktoriánus felszerelésben. Annyira egyenes volt a tartása; elképzelhetetlen volt számomra, hogy valakinek ilyen egyenes háta legyen. Manapság leginkább "kérdőjeleket" lehet látni az utcákon. Nem mintha én kivétel lennék.
- Rosa elmondta, hogy balesetet szenvedtél - szólt váratlanul.
- Hogy? Tényleg? - fordultam a lány felé.
- Bocsi, de Leigh előtt nincs titkom.
- Semmi baj - sóhajtottam. Bár egyáltalán nem haragudtam rá emiatt.
- Sziasztok - lépett hozzánk egy (szintén viktoriánus stílusú) fiú. Ezüst haja volt, szemei különböző színűek, a jobb oldali sárga, a másik zöld. Wow! De mintha ismerős lenne...
- Szia - köszöntem bizonytalanul. Már tudom! Osztálytársam!
Egy pillantást vetett rám, azt hiszem, ez elég volt neki, és már el is fordult. Leigh-hez jött, beszéltek valamit a ruhákról, aztán mindketten otthagytak minket.
- Lysander Leigh öccse - világosított fel Rosalya. Szuper.
0 comment:
Megjegyzés küldése