6. fejezet

Üdv! :) Van egy rossz hírem: nem haltam meg. Élek és virulok, csak totális ihlet- és ötlethiánnyal, ezért is hoztam olyan későn ezt a részt. Remélem, többet ez nem fog előfordulni, ezért bocsánatot is kérek.

Nos, csak még annyit, hogy csináltam chatet az oldalsávba. Talán oda több üzenetet kapok, és oda mehetnek a linkcserék is. ;)

Jó olvasást! ^^"

Amíg Leigh és Lysander a ruhaügyeiket intézték, Rosával körülnéztünk az üzletben. Bevallom, nem szimpatikus nekem ez a viktoriánus hecc, de ezek a ruhák egyszerűen fantasztikusak! Sugárzik belőlük a kifinomult elegancia, még a legminibb koktélruhából is. Alig tudtam megállni anélkül, hogy meg ne érintsem valamennyit.

- Lányok - jött oda hozzánk ismét Leigh. - Most el kell mennem, tudnátok tartani egy kicsit a frontot? Húsz perc, ígérem.

- Persze, nem lesz semmi probléma - vágta rá Rosa, mintha már ezerszer csinált volna ilyet. Én csak pislogtam mert elvégre egy egész üzletet bíznak ránk, két tizenhat éves lányra.
- Köszönöm - rohant el Leigh az öccsével együtt. Rosa meg... beállt a pultba.
- Mit csinálsz? - sziszegtem, mikor beálltam mellé.
- Nyugi, nem egyszer csináltam már. Mindig besegítek Leighnek, ha kell.
Amint ezt kimondta, már lépett is hozzá egy vásárló, aki teljesen természetesnek vette, hogy egy tizenhat a pult mögött áll; gondolom, már látott hasonlót. Vagy éppen őt. Mindegy.
- Gyere már! - unszolt a barátnőm, mire kénytelen voltam megadni magam. Beálltam a pultba.
- És legalább fizut kapunk? - tettem karba a kezemet hisztisen, de Rosa tudomást sem vett rólam, mosolyogva adta oda a visszajárót a hölgynek.
- Ha jön valaki fizetni, ne felejtsd el lehúzni a vonalkódot! - utasított, és mire felfogtam, mi van, már egy idős hölgynek tette fel a "Segíthetek?" kérdést. Nagyszerű!

Mikor az első ember odajött hozzám, egy életre megbántam, hogy aznap elindultam otthonról. A vonalkódot még csak-csak lehúztam, de a nő bankkártyával akart fizetni, és azzal már meggyűlt a bajom. Mostanában nem sűrűn láttam valakit bankkártyával vásárolni, szóval teljesen kiment a fejemből ennek a menete. Valahogyan mégis megoldottam, persze a nő is segített egy picit, de szó szerint folyt rólam a víz az irtózatos beégéstől és a küzdelemtől. A második vásárló már készpénzzel fizetett. Az már könnyebben ment.
Leighék szerencsére hamar visszaértek. A két szerelmes csókkal köszöntötte egymást, ami annyira meghittre sikeredett, hogy elolvadtam volna tőle, ha nem jön oda reklamálni egy legalább kilencven éves idős nő. Félre ne értsetek, nincs semmi bajom a fogatlan, görnyedt, botos nénikkel, csak kissé... hogy is mondjam... Legalább hatszor kellett mondanom, hogy "elnézést, nem értem, mi a problémája, megismételné, kérem?!".
- Hagyd, majd én - lépett hozzám Lysander. Megkérdezte ő is, mit szeretne a néni, hihetetlen módon azonnal felfogta, mi a helyzet és meg is oldotta a problémát.
- Kösz - nyögtem ki valami értelmes szót végül. Komolyan, abban a pillanatban azt hittem, hogy valami ufó vagy nem tudom. Mindenesetre mielőtt válaszolhatott volna valamit, Rosa odaugrott hozzám.
- Lányok, köszönöm szépen a segítséget, igazán rendes tőletek - lépett oda Leigh is, egyik kezét hátra téve, másikat a melléhez tartva, szögegyenes háttal. Ezek biztosan ufók.
- Ez csak természetes - vigyorgott Rosa olyan büszkén, mintha ő mentette volna meg a lovagját és nem fordítva. Mondjuk ez is történt, de nem olyan kaliberű dologban. Na, remélem értitek, mert ennél jobban az életben nem fogom tudni kifejteni.
Amint Leigh megköszönte az irtózatosan nagy segítséget, Rosával beültünk egy kávézóba sütizni. Azt mondta, hogy ez az egyik kedvenc helye, elsősorban, mert Leighel ide be szoktak ülni, de egyébként sokszínű kínálata van a helynek, és az árak is elég alacsonyak a minőség ellenére is.
- Leighel egy baj van - keverte meg a forró csokiját Rosalya. - Hiányzik belőle a romantika.
- Ezt hogy kell érteni? - billentettem oldalra a fejemet, mert ezt nem gondoltam volna Leighről. Nekem nagyon is azt a benyomást keltette (Lysanderrel együtt), hogy egy vérbeli Casanova. Talán ez az öltözékük miatt van...
- Úgy, hogy nem nagyon ért a romantikához - pislogott, mert ez egy kicsit furcsa kérdés volt. De akkor sem értem.
- De én azt hittem, hogy...
- Ahogy szokták mondani: ne a borítójáról ítélj meg egy könyvet! - mosolyodott el.
Kitalálta a gondolatomat.

Hosszú egy nap volt, és ezt a lábam is megérezte. A lépcsőig még valahogy elsántikáltam, de azon felvánszorogni már nehezebb volt. Nora az ugrálás keltette lármára kifutott, belém karolt és segített. Ezért a mutatványért komolyan megérdemelnék egy tesi ötöst. Vagy kettőt. Jó, annyit már nem.
Amint megtaláltam a mankómat (kész idegbajt kaptam, amíg kerestem), lecsatolhattam végre a protézist, és, hogy ne is lássam, beraktam a szekrénybe a ruháim mögé. Elegem volt mára belőle és a "lábamnak" is jót tett, hogy nem volt rajtam. Leültem a gépem elé, de nem nagyon volt kedvem netezni, ezért inkább a mappáimat kezdtem böngészni.
A Képek nevezetű tele volt mindenféle almappával, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak. Mindegyik (egy-két kivétellel) a fotóimmal volt tele. Megnéztem, mi van a Nyárban. Rét, búzamező, búzamező, rét, rét, imádkozó sáska, rét, búzamező, búza, strand, strand, anya és apa...

Elég volt mára a számítógépből.